Beszéltünk végre a "főnökömmel", mostantól 2 és félszer többet dolgozom, és fix órabérért. Ebből jön majd le a lakás bérleti díja. Néha ugyan kicsit nehéz vele, mert 73 éves és mindent elfelejt és minden nehézségen szörnyen kétségbe esik vagy nagyon felhúzza magát, hiába mondom neki, hogy serc-perc alatt megoldom. De alapvetően szeretem ezt a munkát, mert mindenfélét kell csinálni, sok olyat, amit az életben is, és ez rutint ad, és változatossá is teszi egyben. Meg nem mindegy az sem, hogy mindezt milyen célért. Ez nem egy profitorientált vállalkozás, hanem egy alapítvány, ami nem is igazán nyereséges, ezért valóban nem a pénzért, hanem elhivatottságból létezik. És nem utolsó sorban jól esik közösséget vállalni a céljaival. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz bekerülni egy olyan helyre, ami éppen Hamvas Béláról, a zenről, a szeretet gyakorlatáról szól (tavasszal próbálkoztam munkát keresni más hasonló helyeken). Amikor a szemeszter végén megtudtam, hogy Gabi babát vár, Kata pedig elmegy, azt kívántam, bárcsak átvehetném valamelyikőjük feladatát. És tessék, most itt vagyok, és mindkettőjük munkáját én végzem majd.
Összességében véve tökre elégedett vagyok jelenleg az életemmel.
Végülis, elköltöztem otthonról, végre nem koleszba, nem másik családhoz, hanem olyan helyre, ahol nagyon jól érzem magam, tényleg egyedül vagyok, és már csak egy nagyon kicsi hiányzik ahhoz, hogy anyagilag is teljesen független legyek. És két héten belül nagy valószínűséggel ez is meglesz.
A barátaim miatt is nagyon előnyös a belvárosban lakni. Végre annyi időt tudok velük tölteni, amennyit csak szeretnék, bármilyen közös programra útnak indulhatok egy fél órával előtte is, nem kell másfél órát utaznom oda-vissza, hogy találkozzam velük. Sokkal könnyebb kimozdulni, jönni hívó szóra :) Bár úgy érzem, a Lista is sokat erősödött (bár már nem is igazán hívják Listának), jóval gyakrabban találkozunk, mint mondjuk egy éve. Gimis koromban el sem tudtam képzelni, hogy létezhet olyan baráti társaság, amin belül mindenki szereti egymást, nincsenek klikkek, mindenki fel tud oldódni, mindenki igényli a többiek társaságát, plusz kettesben is bárki jól érzi magát bárkivel. A Mókusoknál elkezdődött valami hasonló, de megbukott a különböző érdekeken, személyiségbeli ellentéteken, és a távolság végül lényegében teljesen szétzilálta a csapatot (az idei volt az első nyár, amikor még egy közös tábort sem sikerült összehozni). De van ilyen, és ez fantasztikus érzés, hálával tölt el, hogy a részese lehetek, hogy rájuk találtam és maguk közé fogadtak... :)
És büszke vagyok magamra, mert olyan helyzeteket, amik korábban hetekre, hosszú hónapokra taccsra tettek, most napok, órák alatt hevertem ki. És nem mert nem mertem mélyen megélni, mert nagyonis, egyszerűen csak megtaláltam a kiutat belőle. (aki segített, annak nagyon, nagyon köszönöm...)
Vagy vegyük akár a munkát. Olyan állásra, amitől korábban halálosan féltem volna, most egy csepp para nélkül jelentkeztem. Elvileg kedden fognak behívni, szurkoljatok...! :)
Valahogy így voltam most az apámmal is. Nagyon kiakadt rám, amikor felfogta, hogy nem fogok és nem is akarok otthon lakni többé. De vállaltam ezt a haragot, kiálltam ellene. Segítek, ahol tudok, továbbra is. De nem fogom a saját életemet áldozni azért, hogy az ő életüket foltozgassam napról napra, és próbáljam helyrehozni, amit elrontottak benne.
Arra is sokkal több időm van, hogy magammal törődjek. Nem véletlenül vagyok 10 kilóval kevesebb, mint egy fél évvel ezelőtt... (igaz, az téli rekordsúly volt, nem hosszan tartó állapot). De itt meg tudom csinálni, hogy napi két órát töltök mozgással, végre nem négy emberre kell mindig főznöm (bár általában dupla adagot csinálok, és meghívok valakit:) ), stb, stb. Meg úgy általában a magam ura vagyok. Ha valami nem úgy van, ahogy szeretném, azért nem felelős senki más. Azt hiszem, ezt a felelősséget a szüleim is jobban átérzik, mióta eljöttem... Egy kicsit mintha ők is jobban tudnának hinni önmagukban, a saját erejükben. Nehéz volt elhinni, hogy épp ezzel teszem a legjobb jót velük, ha kvázi magukra hagyom őket, és nem azzal, ha nekik áldozom az életemet, és mindenben segítek. Mert csak így tanulnak meg talpra állni, küzdeni, felelősséget vállalni az életükért. Fura ezt így egy fiatal lány szájából hallani, az biztos. De aki tudja, mi ment itthon fél éven keresztül, miután otthagytam az egyetemet... sőt részben emiatt is hagytam ott... egyszerűen nem tudtam tanulni, annyi mindent vártak el tőlem, és én képtelen voltam kiállni a jogaimért, és hogy nekem a tanulás fontos... El kellett jönnöm, elviselnem, hogy apám szinte a lányának se tekint már, eltűrnöm anyám neheztelését, a testvérem csalódottságát... ez nagyon nehéz, mert fekete báránnyá váltam a jókislányból, aki eddig mindent megcsinált helyettük (lényegében házicseléddé váltam, csak én takarítottam, én főztem, és foglalkoztam az öcsémmel, és a végén már apám "munkájának" (
értsd: alibi egy valódi munkahely helyett) nagy részét is én végeztem). Most haragszanak ugyan rám, és ezért pokol minden egyes mégis-otthon-töltött nap. De mégis jólesően látom, hogy az élet nem állt meg nélkülem. Végre nem hárítják a felelősséget, nem keresik a kifogásokat, rájöttek kicsit, hogy az életük a saját kezükben van, és egyedül ők érte a felelősek. És így vagyok ezzel én is... Az egyedül élés remek nevelő hatással bír :DD Fura, hogy otthon a mások dolgát végezve teltek el napjaim, és háttérbe szorultak a sajátjaim, ezért sokkal lustábbnak, trehányabbnak tűnhettem... De mióta egyedül élek, mindig el van intézve minden, és arra is marad energiám (meg kedvem), hogy az otthoni dolgokba beleadjak. Hogy azt mondhassam, ha 1-2 napra hazamegyek, akkor azt tényleg 100%-osan a családomnak szentelem, és nem ülök le a gép elé vagy olvasni, hanem akár a hajnali 1-ig, 2-ig csinálom, amit kell, szünet nélkül. És végre (talán) ők is jobban látják az eredményt, mint a mindennapok forgatagában, ahol napi szintű, apró, de összeadódó dolgok iránti elvárásokkal telve észre sem vették, hány százalékát teszi ki a napjaimnak, hogy az ő életüket "tisztogatom", segítem. Ami persze valahol természetes, hogy ha az ember része egy közösségnek, abból nemcsak elvesz, hanem bele is ad, amit tud. De ha belegondolok, szinte paranoiásan meg kellett lennie dolgoknak, amiket ők maguk sohasem végeztek el. Nekem minden nap kellett, amire ők kéthetente, háromhetente ha korábban rászánták magukat. Most pedig, hogy eljöttem, ha nem is naponta, de két-háromnaponta ezek valahogy mindig megtörténnek, automatikusan. Szinte ijesztő, ha belegondolok, mi volt régen... Meg egyáltalán, milyen életet láttam magam körül, miben nőttem fel. Azt hiszem, nagyon, nagyon kevesen tudják rólam, mi ellen kell harcolnom, milyen beidegződéseket, szülői példákat, viselkedésmintákat kell felülírnom az elmémben. Nem véletlenül, mert rettenetesen szégyenlem... És nem is nagyon bírom felfogni én sem, az intellektüel léttel hogy férhet össze ekkora mértékű tehetetlenség, közöny, igénytelenség az ember saját életével, környezetével, testével kapcsolatban. De nem akarok belemenni, mert tényleg nagyon szégyenlem, és még én is mélységesen undorodom ettől az életmódtól.
Az elköltözés számomra mindigis részben ebből volt kiút, másik részről meg a veszekedések, viharok, feszültségek elől menekültem. Szar volt mindig villámhárítót játszani a szüleim között...
Kicsit azt látom egyébként, hogy apám végre kezd lenyugodni. Felnőni ugyan valószínűleg soha nem fog, de már ritkábban törnek ki belőle az indulatok. (Ott lett elbaszva, hogy 19 évesen vette el anyámat, és csak húszéves volt, mikor születtem, teljesen éretlenül a szerepben, amit be kellett (volna) töltenie, és azóta is a kisgyereket játssza... hisztériázik, üvölt, öltöztetteti, etetteti magát. És mióta az eszemet tudom, nem volt munkahelye...
Asszem, ilyen háttérrel nagy esélyem van rá, hogy hamarosan azt mondhassam: már most többre vittem, mint apám... Szánalmas, mi??!
Fú, ez most nagyon kifakadt. De talán nem baj... Tisztában kell lennem vele, mi az, amit magam mögött akarok hagyni, és hogyan tudom elérni mindezt. Azt hiszem, végre sikerült elindulnom az úton...
És még egy utolsó gondolat.
Néha egészen megdöbbenek, milyen ereje van a gondolataimnak. Több dolog, amire nagyon vágytam, brutálisan megtörtént mostanság. Csak arra kellett volna jobban vigyáznom, hogy mit kívánok... :P :D
"Hát nem szörnyű, hogy az embernek minden kívánsága teljesül...?" - olvastam valahol Hamvastól. Hát bizony, szörnyű! :D
És ide rímel ez a film is:
A titok. Kicsit hatásvadász, kicsit túleffektezett, de érdemes végignézni, megcsinálni a gyakorlatokat, és leszűrni, ami lényeges. Ha nem is váltja meg az életed, kicsit segíthet boldogabbnak lenni...
(
és érdekes, hogy épp anyám ajánlotta :D - talán őt is azért találta meg, mert annyira szüksége van rá...? ;) )
"Whatever the mind of man can conceive, it can achieve."
![[info]](http://p-stat.livejournal.com/img/userinfo.gif){kind=small}
idus's journal
cheerful
determined
contemplative
worried
indescribable
Leave a comment
